ÉN MELLÉ ÁLLOK
Én mellé állok annak, aki kinyitja a legszebb Könyvet. Olvassa az Igét. És mellé állok annak, aki Istennek áldozza szívét. Én mellé állok, mert a Biblia minden szava szent! Én mellé állok, mert nékem szól abból üzenet. Mindenkinek, mindenhová, mindenkiért száll abból üzenet. Ha valahol, mély néma estben emberi lélek szava szól, mint Isten hangja egy messzi csillagról, én mellé állok, hogy együtt lássuk azt a csillagot. Hogy együtt lássuk: Isten szépsége mint ragyog!
Én mellé állok annak, aki Krisztussal egy maradt, annak, aki Bibliát nyit, szolgálja az Urat, Mert keresem emberi lelkek titkos rejtekén a földet, amit nekem ígért a Kegyelem! – ... Áldott legyen testvérszív vagy barát szava, aki segít hogy eljussak haza...
Kárász Izabella (Fényből fényességet, )
MIT MONDJAK, NEM TUDOM
Ha tudnám… Ha tudhatnám a szót, a varázsigét, hogy visszanyerné, akinek kimondom elveszített hitét. Ha tudhatnám a szót, a varázsigét, de nem tudom, csak nézek tanácstalan, hallgatag. Ha ismerhetném annak életét, akivel éppen szemben állok! Milyen hatások után találkozott velem? De semmilyen szót nem találok. Mit mondjak, nem tudom… Uram, a nagy úton csodatevést tenni nem akarok, de egy szót, hogyha megadod, mondanék mindenkinek (magamtól szólni látod, nem merek), hogy felcsillanna szeme, dalba fogna szíve, kacagna boldogságban, lehullna egy imában, kiáltaná: Elvesztettem, de megtaláltam! – …Én állok csak. Ő elmegy. Mázsárnyi terhek nyomják. Ha tudtam volna a szót, amit várt! …Uram, a szót súgd, add belém! Kárász Izabella "Fényből fényességet" 204
MOST
Most minden út Tebenned összefut. Most minden cél Tebenned összeér. Az egész világ körötted forog, s Te a nagy mindenséget vezérlő erővel igazgatod. Igazgass engem is! Hadd legyek egy parányi csillagod, melynek fényét észre se venni, de melynek fénye Tefeléd ragyog. Igazgass engem is! Arra megyek, amerre akarod. Hadd legyek egy parányi csillagod. És hogyha jő az est, ha feketére fest mindent az éjszaka, hadd legyek én is az éjnek világító csillaga. És sok ezredmagammal Teremtsek ragyogást… Terólad ragyogást.
Uram, ki a világot vezérlő erővel igazgatod, igazgass engem is! Hadd legyek egy parányi csillagod! Túrmezei Erzsébet
Hazaérkezés
Ádám késő utóda, én is
az Édenen kívül születtem.
Az Édenen kívül bolyongtam
átok alatt, számkivetetten.
Küzdve bogánccsal, tövisekkel,
kiverejtékezett kenyéren,
emberszívemben Édenkertnek
emléke szunnyadt hófehéren.
És magamválasztotta úton,
magamakarta szóval, tettel,
és szép, szabad nyomorúságban
pazarul évre év veszett el.
S mikor kisemmizett a kedvem,
csalóka vágyak megcsúfoltak,
odalett büszke emberségem,
és úgy hevertem, mint a holtak:
samaritánus irgalommal
fölémhajolt az Istenember.
Megetetett vigasztalással,
megitatott hűs kegyelemmel.
Éreztem, hogy kevély szememből
sok bűnsirató könny szivárog:
„Elég, elég a magaméból!
Ezután a Te utadon járok!”
Ahogy kimondtam – lehanyatlott
a kard a kérubok kezében.
Messzetévedt, bús gyermekének
kitárta kapuját az Éden.
Fái között ott várt az Isten,
ködbeborult királyi Felség.
„Atyád” – súgta az Istenember.
S elfödött az Isten-közelség.
„Atyám!” – A viharvert madárka
pihen el így a pelyhes fészken. –
„Atyám!” Ujjongani szeretnék,
sírni, kacagni: hazaértem!
Haza, a Te akaratodba,
édeni kerted közepébe!
Ó, akármilyen messze Tőled
szüntelen ott kísért a képe!
Küzdve bogánccsal és tövissel,
kiverejtékezett kenyéren,
emberszívemben Édenkerted
emléke szunnyadt hófehéren.
Soha, soha ne legyek újra
magam útjának átokvertje!
Védve és virrasztva öleljen
akaratodnak Édenkertje.
Boríthat benne éjsötétség
és túl a táj, mint nap ragyoghat:
akaratodnak Édenéből
nem egy lépést! nem egy tapodtat!
Az Atya fényben állt a fák közt,
és gyermeke előtte térden.
Harmatos, hűvös alkonyat volt…
Ádám útóda… hazaértem!
az Édenen kívül születtem.
Az Édenen kívül bolyongtam
átok alatt, számkivetetten.
Küzdve bogánccsal, tövisekkel,
kiverejtékezett kenyéren,
emberszívemben Édenkertnek
emléke szunnyadt hófehéren.
És magamválasztotta úton,
magamakarta szóval, tettel,
és szép, szabad nyomorúságban
pazarul évre év veszett el.
S mikor kisemmizett a kedvem,
csalóka vágyak megcsúfoltak,
odalett büszke emberségem,
és úgy hevertem, mint a holtak:
samaritánus irgalommal
fölémhajolt az Istenember.
Megetetett vigasztalással,
megitatott hűs kegyelemmel.
Éreztem, hogy kevély szememből
sok bűnsirató könny szivárog:
„Elég, elég a magaméból!
Ezután a Te utadon járok!”
Ahogy kimondtam – lehanyatlott
a kard a kérubok kezében.
Messzetévedt, bús gyermekének
kitárta kapuját az Éden.
Fái között ott várt az Isten,
ködbeborult királyi Felség.
„Atyád” – súgta az Istenember.
S elfödött az Isten-közelség.
„Atyám!” – A viharvert madárka
pihen el így a pelyhes fészken. –
„Atyám!” Ujjongani szeretnék,
sírni, kacagni: hazaértem!
Haza, a Te akaratodba,
édeni kerted közepébe!
Ó, akármilyen messze Tőled
szüntelen ott kísért a képe!
Küzdve bogánccsal és tövissel,
kiverejtékezett kenyéren,
emberszívemben Édenkerted
emléke szunnyadt hófehéren.
Soha, soha ne legyek újra
magam útjának átokvertje!
Védve és virrasztva öleljen
akaratodnak Édenkertje.
Boríthat benne éjsötétség
és túl a táj, mint nap ragyoghat:
akaratodnak Édenéből
nem egy lépést! nem egy tapodtat!
Az Atya fényben állt a fák közt,
és gyermeke előtte térden.
Harmatos, hűvös alkonyat volt…
Ádám útóda… hazaértem!
„TUDJÁTOK MEG, HOGY AZ ÚR AZ ISTEN!”
Embertársaim, ne tévelyegjetek,
Van Isten, benne ne kételkedjetek!
Ő teremtett minket és nem mi magunk,
Valamennyien az Ő népe vagyunk!
Szerető szívét miért sebezitek?
Káromolni nevét miért szeretitek?
Azért, mert áldott napja ragyog rátok,
Mert van mit ennetek és van ruhátok?
S hogy millió csillag tündököl este,
Hogy keze munkáin lényed úrrá tette?
Azért, mert szeretett s Fiát érted adta,
Hogy el ne vesszél örök kárhozatra?
Őt tükrözi a harmat a kicsiny fűszálon,
Ő róla énekel a madár az ágon.
Hűvös alkonyatkor Ő zörget a szívben,
Tudjátok meg, hogy az Úr az Isten!
Embertársaim, ne tévelyegjetek,
Van Isten, benne ne kételkedjetek!
Szent szavára majdan romba dől minden,
És minden szem látja, hogy az Úr az Isten!
Van Isten, benne ne kételkedjetek!
Ő teremtett minket és nem mi magunk,
Valamennyien az Ő népe vagyunk!
Szerető szívét miért sebezitek?
Káromolni nevét miért szeretitek?
Azért, mert áldott napja ragyog rátok,
Mert van mit ennetek és van ruhátok?
S hogy millió csillag tündököl este,
Hogy keze munkáin lényed úrrá tette?
Azért, mert szeretett s Fiát érted adta,
Hogy el ne vesszél örök kárhozatra?
Őt tükrözi a harmat a kicsiny fűszálon,
Ő róla énekel a madár az ágon.
Hűvös alkonyatkor Ő zörget a szívben,
Tudjátok meg, hogy az Úr az Isten!
Embertársaim, ne tévelyegjetek,
Van Isten, benne ne kételkedjetek!
Szent szavára majdan romba dől minden,
És minden szem látja, hogy az Úr az Isten!
Hátha terem még?
(Lukátsi Vilma)
Elhallgatott a Kiáltó szava,
repedt nádakat ingat a szél,
nem zeng az ének az Olajfák hegyén,
a kerteken fehérlik a dér,
„a fejsze a fák gyökerén!”
– Nem halljátok, milyen csikorogva
fordul az esztendő a tengelyén?
Ítélettel terhes a jövő
annak, aki csak magának él,
dús lombozattal, gyümölcstelenül:
„a fejsze a fák gyökerén!”
Mindegy, hogy minek álcázzuk
önzésünk üdezöld leveleit,
a Gazda jár a szőlőskerteken,
és megjelöli a fák törzseit…
Ha a Vincellér elébe nem áll
könyörgő szóval: „Hátha terem még?”
– Vajon esztendő virradna-e még?
Átszegezett keze tartja vissza
– talán egy évig – tőlünk a fejszét!
A BIBLIA ISTEN SZAVA!
Fájdalom, hogyan kezeliksokan, Isten szent szavát,
a rádiós reklámokban,
idézik a Bibliát.
Pedig abban: Isten szava,
napi lelki kenyerünk,
üzleti célra használják,
holott, drága minekünk!
Döbbenetes, miként bánnak
Bibliával emberek,
melyből erőt, áldást nyernek
felnőttek és gyermekek.
Jaj akinek a Biblia,
csak reklám és semmi más,
hogyan áll meg Isten előtt,
ha eljön a számadás?
Mert ott, tűzre kerül minden,
ami silány, ami rossz,
kárhozat vár arra, akit
bűnre csábít a Gonosz.
A Biblia Isten szava,
mely megmozdít hegyeket,
reklámmá nem válhat soha,
a mennyei szeretet!
Pecznyík Pál